Igen szép, magyartalan szót használtam címnek, de talán olvasóim tömege megbocsájtja ezt nekem.

Ezt a kifejezést a vegyeskazetta.blog.hu-n olvastam egy hozzászólásban. És rájöttem, hogy egyre inkább illik rám. És persze mindezt a grunge-dzsal is összefüggésbe tudtam hozni...milyen meglepő...

Az elmúlt 18 évben a Metallicá-tól, Pink Floyd-tól a Guns 'n' Roses-en keresztül a Tankcsapdán át szép lassan eljutottam a Paradise Lost-ig, Marilyn Manson-ig majd a Korn-ig és a Slipknot-ig, de közben beleszerettem a grunge-ba, kb 10 évvel annak "divatja" után, és most "tök logikus" módon eljutottam Bob Dylan-ig, Hendrix-ig és a Doors-ig.

Talán van valami a világban, ami - mindegy, hogy nyálas-e vagy nem - képletesen szólva kivisz pár embert a "vadonba". Még ha el sem mozdul a nagyvárosból. Nem feltétlenül a fizikai vadon a lényeg, bár kétségtelen, hogy néha a tökéletes "hatás" elérése érdekében talán szükséges. (Tanulságos lesz a jövő tavasszal kis hazánkba kerülő, Into the wild című Sean Penn mozi, amelyről a már említett, és egyébként szerintem zseniális vegyeskazetta blogon is olvashattok.)

A Pearl Jam-ről még mindig nem készültem fel posztot írni, de annyit azért megjegyzek, hogy a filmhez Eddie Vedder készített azonos címmel soundtrack-szólólemezt...padlót fogtam tőle, nem is tudok mit írni, annyira. Meg kell hallgatni.

Hogy mennyire időszerű a "vadon" felé fordulni talán a következő jelenség is mutatja:

Mostanság többször előfordult velem, hogy valamilyen zenét mutattam teljesen átlagos, 18-25 év körüli fiataloknak, és válaszképpen ők is megtették ugyenezt nekem. Kirívóan sok olyan énekest hallottam emiatt, akinek a hangja és a megjelenése is enyhén szólva zavarba ejtő. (Mivel nem konkrét személyeket vagy zenekarokat szeretnék minősíteni, direkt nem említek neveket, a jelenség a lényeg!)

Hogy miért mondom ezt? Főképp a sok helyen (érthetően?) "agyonfikázott" emo stílusú zenész-palántákon fedeztem fel, hogy nem mindig látszik, milyen nemű emberkékről van szó. Ami önmagában nem lenne baj, de ezek a fiúk-lányok nem természetüknél fogva nőiesek, fiúsak, hanem saját magukat "maszkírozzák" a másik nem arculatára. (Identitászavarukra az is igencsak jellemző, hogy sok emo-zenekar és emo-típusú rajongó letagadja, hogy egyáltalán az lenne...) Éneklés közben pedig - igazodva a "szomorú-stílus" kötelező jellegéhez - olyan, mintha sírnának. Röviden szólva: Olyan hangja van egy hímnemű énekesnek, mintha egy lány a könnyeivel küszködve dalolna. (És természetesen soha semmi bajom nincs, ha egy tényleg szomorú dalt tényleg átérez, és megél az előadója, elég csak pl a Nirvana Unplugged-jára, vagy a Deep Purple-től a When a blind man cries-ra gondolni. De végigvinnyogni egy albumot, 17 évesen, világfájdalommal...nem túl hiteles)

Persze nem vagyunk egyformák, mindenkinek más tetszik. Viszont ha visszatekerem az időt korai kamaszkoromig, ez úgy a 90-es évek elején volt, arra emlékszem vissza, hogy mi ott nagyon keménynek, igazi férfinak akartunk látszani, a csajok meg nagyon felnőtt nőnek. Persze elég hülyén néztünk ki sokszor, de a lényeg, hogy mindkét részről a tiszta ERŐ iránti vágy dolgozott. A fiúk FÉRFIAK, a lányok NŐK akartak lenni. Ezt manapság - a mackófelsős, széken-ülve-térdem-lábfejem-szembenéz-mintha-nyomorék-lennék típusú embereket elnézve - nem mindig látom így. Bár nyilván valami vénember énem jött elő, hiszen szüleink szülei a hosszú haj miatt gondoltak homokosnak minden rockert...akkor most én hülye-e vagyok?

Mindegy, visszatérve a zenéhez: az emo csak egy kiragadott dolog volt, a sírva éneklésben élen járnak nem-emos bandák is (gondoljunk csak pl a Linkin Parkra, bár ott a sírást néha ordítással keverik, így keményebb...). Mivel a fentiek leginkább fiatal emberekből álló kezdő bandákra érvényesek, megvédhetnénk őket azzal, hogy kicsik még, kezdők még, senki sem kezdte egyből profi módon a karrierjét. Persze, de ha valaki még csak ügyetlen tini, akkor miért van jobb első videoklipje, mint mondjuk anno egy Korn-nak, vagy Stone Temple Pilots-nak? Nem irigylem tőlük, isten ments! A gond az, hogy míg korábban, akár 30-40 (Deep Purple, Doors) vagy 18 (Nirvana, Pearl Jam) évvel ezelőtt egy kezdő ifjú banda nemcsak "ügyetlenke" de "ismeretlenke" is volt, addig manapság, ha egy kiadó meg akar csinálni egy tini-rock bandát, akkor már az első albummal világsikert tud elérni. (pl. Tokio Hotel) A pop-piacon régóta meglévő jelenség az elmúlt 10 évben a rockzenében is megjelent. Ezzel épp a tisztaságát, őszinteségét sikerült összepiszkolni egy kicsit. Ráadásul, ha egy 17 éves zenész élete első 10 dalának elkészítése után körbekoncertezi a világot, és milliomossá válik, nagyon nehéz fenntartani benne a motivációt, hogy tovább gyakoroljon és fejlessze magát. Még ha meg is lenne benne az őszinte "zenész-ség", akkor is nehéz ellenállni bizonyos kísértéseknek.

Hm...micsoda szómenés. Mindenesetre az itt leírt dolgok nem csak a grunge zajos, nyers tisztaságához és ebből fakadó férfias erejéhez, de a majdnem 30 évesen kezdődő "elhippiesedésemhez" is vezetnek manapság. Jövő nyáron bringára ülök és kiköltözöm a mezőre, csinálok egy kommunát, aki akar jönni, mindenképpen viseljen virágot a hajában!